Fantasztikus izgalom nemcsak az előtte való hetekben, de közvetlena rajt előtt és minden egyes váltóponton is érezhető volt. Megkaptam a legerősebb 130 m szintemelkedéses szakaszt, amire fejben próbáltam felkészülni. Az egyik emelkedőt nagyon jól ismertem, sokszor megfutottam már, így fejben fel tudtam rá készülni, de a Club Aligait nem tudtam vizualizálni, mert sajnos csak a rajthoz sétálva szembesültem vele, hogy milyen lesz. Ez egy tanuló pont, a jövő évi szakaszomat végig fogom futni vagy legalábbis bringával bejárni.
A brutál emelkedőkön csak befele figyeltem, nem néztem fel talán egyszer sem, csak az aszfaltra és a babakocsi kerekeire összpontosítottam. Nagyon jó érzés volt, hogy a férjem is velem volt és bringán kísért végig. Nem az a típus, aki sokat beszél és bíztat, de a jelenléte mindennél többet ért. Az első szakasz után kimondottan friss voltam és boldog. Sajnos az utána következő 2 óra szünet nem tett jót velem, sem a vércukorszintemnek, sem az izmaimnak, annak ellenére, hogy igyekeztem szépen lenyújtani és ismét bemelegíteni a 2. menet előtt. Tűző napsütésben, az alattomos Csopaki emelkedőkön, a főút mentén éreztem, hogy kezdek fáradni és holtponthoz érni. Én erősen hiszek abban, hogy a kitartást fejben kell fejleszteni és csak utána fizikailag. Ennek ellenére, számomra könnyebb lett volna a félmaraton távot egyszerre lefutni.
Azt gondolom, hogy az UB egy magányos verseny. Kevés futót látni, főleg bringások előznek meg, így a kerékpáros kísérő tényleg fontos, már csak biztonsági okokból is.
Iszonyat jó befutni a váltópontokra, ahol viszont a babakocsis futást nagy lelkesedéssel fogadják. Klassz, hogy csapatként futunk, ahol a chip átadással egy kis csapatszellemet és összetartozás érzését is át tudjuk nyújtani.
Hatalmas köszönet anyukámnak, aki a háttérből gondoskodott rólunk és kiszolgált egy 8 felnőttből és 4 gyerekből álló csapatot és közben gondoskodott a kislányunkról is. Szintén hatalmas köszönet a férjemnek, aki támogatja az edzéseimet, a több órás távolléteimet és minden nyaralás alatti futkározásaimat!
Pilu, így emlékezett vissza:
"Nekem életre szóló, nagyszerű élmény volt a biciklizés a nyugodt tempóban; a szemlélődés lehetősége; az alkalmi 'hajrá-hajrá'-k (aminek csak a végén jöttem rá a szabályára); az éjszakai/hajnali biciklizés, a kellemes idő; a csönd, mikor csak 1-2 ember volt egy-egy hosszabb útszakaszon."
Réka
